Rózsás park

Van úgy, hogy egyszerre élsz meg fájdalmat és örömöt. Mondjuk egy szál rózsától.

A rózsát ilyenkor attól kell kapni, akit szeretsz, és akitől szívesen kapnál a rózsánál is többet, és adnál szívesen viszonzást. Ez a titkos kis reményszerűség az öröm. A fájdalom nagyon mélyről jön, szinte nem is érted, honnan kerül elő – pont egy olyan estén, amit szívesen beleírnál a nagy mesekönyvbe, ahova csak fontos és valószerűtlenül igaz történetek kerülhetnek. Természetesen a szerelemről.

Az ilyen estéhez olyan férfi kell, aki csupán az eszére akar és tud hallgatni. Mert talán leckéket kapott csalódásból. Meg mert talán túl makacs, minden érzékenysége és minden nyilvánvaló vonzódása ellenére. És aki – hiába – nem ad többet a rózsánál. Mondhatjuk, hogy, persze, a virág akkor rongyos kis külsőség, nem kell bedőlni és nagyon örülni…

A rózsát azért tépi a férfi a parkban, mert elmeséled, hogy amikor utoljára itt voltál, éjszaka jöttél, egyedül. Autós száguldozás utolsó állomása volt a tér, éppen akkor, amikor elhagytak. Tíz év, két gyerek, hirtelen magányos karácsony, igaz, ezeket a férfi már tudja rólad. És azt is elmeséled, annyira magadon kívül voltál a parkban, hogy csak üvölteni tudtál, meg verni a kormányt, hogy nem bírod. De, kibírtad.

Nem volt több autós száguldozás aztán. Jöttek új férfiak, meg ez a rózsás. Az egyetlen a sok közül, aki nem hagy magadra. Aki szeret veled összesimulva táncolni egy romkocsmában, hajnalig. Aki nem hazudik egyetlen pillanat kedvéért sem. Aki meg tud lepni. Akivel a beszélgetés sose ér véget, csak az idő integet rátok messziről. Aki nemcsak megérti, de kíváncsi a múlt és a jelen összes történetére. És aki sosem kísér fel.

A rózsa nem a sajnálat virága, csak a szomorkás mosolyt simogatja meg az arcodon. Mert még mindig szép vagy és még mindig nő. És elég bölcs ahhoz, hogy a park felé ne menj túl gyakran, nehogy becsapjanak a rózsás esték.