Középfokon

Akkoriban a nagymama minden évben főzött lekvárt, főleg barackot, mert azt szerették legjobban az unokák. Ültek ezek szépen a spájz felső polcán, a szilva előtt. Négy üveg.

Az elsőt egyszer levette az anya, aki néha császármorzsával kedveskedett a családnak, és azon a pihenős, novemberi szombaton szinte mind elfogyott egy szuszra, szépen rácsorgatva az aranybarna, mazsolával dúsított édes költeményre.

A másodiknak akkor lett vége, amikor a tavaszi nagytakarításkor szokásosan a férfira maradt a magasan nyújtózkodó polc letörlése. Véletlen volt. Az összetört üveg darabjai közül azonban egy cseppet sem lehetett megmenteni.

A harmadik – úgy esett – valahogy a szilvalekvárok mögé került, be a sarokba, egészen úgy, hogy még a házi létráról se lehetett meglátni rendesen. Évekig állt ott, talán még most is, ha a család el nem költözködött azóta, és ki nem pakolta a spájz minden polcát.

A negyedikbe egyszer belekerült egy kis darab vajaskenyér-morzsa. Pedig az anya számtalanszor elmondta, hogy vigyázni kell a befőttekkel és a lekvárokkal, csak tiszta kanállal szabad belenyúlni az üvegbe, különben a zöld penész virágai ráülhetnek a finomság tetejére. Hiába, a romlott gyümölcsízt ki kellett dobni.

Így esett, hogy a lekvárok között lett olyan, amelyik lekvárabbnak bizonyult a többinél. Vagy éppen a leglekvárabbnak.

Kép: origo.hu