S. János és Sz. Imre együtt szolgáltak az 50-es években egy katonai kórházban. Két dolgot…
Jelentkezz!
Sose akartam pék lenni.
Hosszú évek után hazatérve kellett valami munka, amivel eltartom magam. Szívesen csinálok értelmes dolgokat, így – végzettségem és szakmám nem lévén – nyitott voltam mindenféle lehetőségre. A felhívás az interneten jött szembe: pékségbe kerestek felnőtt férfi alkalmazottat betanítással, a tanulóhetek alatt is fizetéssel, név, telefonszám, jelentkezzen! Éreztem, hogy megtaláltam, amit kerestem.
Felhívtam hát a mestert. Bemutatkoztam, és mondtam, hogy olvastam a felhívást: a pékségben szeretnék dolgozni.
Szóval maga dolgozna nálam, és még nincsen szakmája… Tudja, az apám is pék volt, de a fiam elektroműszerész lett. Kellenének a jó alkalmazottak, mert az emberek jobban szeretik a kenyeret, mint valaha. Nem tudok eleget sütni. És évek óta próbálok találni egy megbízható, ügyes férfit, aki besegít. De senki nem akar dolgozni, egyet akarnak, jó fizetést már tegnaptól. Akik jöttek, egy kezemen meg tudom számolni, hányan nem késtek el már a második napon, pedig voltak sokan, elhiheti. Tróger itt mindenki, szemét egy világ ez, és nyeszlettek is, pedig a formázáshoz kell az erős kéz. Mondanám inkább, kellene. Persze, volt, aki komolyan gondolta, már azt hittem, végre, van itt egy valamirevaló ember. Aztán tudja mi lett? Kitanult nálam, és amint szépen belejött, az apja pénzén nyitott egy kis boltot négy utcával odébb. Kenyere van, csak tartása nincs, gerince hozzá! Csináljon mindenki, amit akar, nem érdekel, ha egyedül döglök meg egy liszteszsák mellett, hagyjanak engem békén, ne telefonálgassanak, nincsen énnekem erre szükségem, mit hívogat, csak raboljuk egymás drága idejét, nincs betanítás, nincs munka senkinek, viszonthallásra.
Aztán letette.
Nem szegte a kedvemet, de azóta nem dőlök be minden felkiáltójelnek. Gyanakvó vagyok. Ja, és nem lettem pék. Pedig egyszer az akartam lenni.
