A mólón

Mellette feküdtem. Ahogy mindig, összeért a bőrünk. A nap végén csak figyeltük egymás lélegzését. A finom érintés és a félsötét csönd tökéletes összhangot teremtett közöttünk. Miközben eszünkbe jutott egy s más.

Nekem a kétségeim is, mint sokszor. Hogy miért nem küld el, ha tudja, hogy két nap múlva nem mellette fogok felébredni. Hogy miért nem megyek el én, ha bizonytalan vagyok, ha nem szeretem a szűkös panelszobáját, a sok műanyag dobozt a konyhaszekrényében, a készen vett töpörtyűkrémet vacsorára vagy a kisrádiós megalkuvást a zenehallgatásban. Hogy ahol tartok, amit csinálok, abban benne vagyok-e. Benne van-e az a férfi, aki a fiúból felnőtté válva már tudta, kicsoda.

Aki nem akar felmutatni semmit, aki nem akar kötöttségeket, de akinek mégis hiányérzete van mindenben. És hogy hogyan élhetek meg így bármit tökéletesnek.

Megérzi, hol járok. – Mire gondolsz? – kérdezte. Neki mindig igazat akarok mondani.

– Csak eszembe jutott egy régi főiskolai kirándulás, nagy vitorlással, a Balatonon. Boglárról mentünk Badacsonyba, és néztük a lányokat a parton. Nagyok voltunk, óriások, harsányak, hangosan és sokat nevettünk, mindent akartunk, és sok mindent meg is kaptunk. Jó nagy felfordulást csaptunk. A kikötés előtt nem sokkal egy másik sráccal észrevettünk egy lányt a mólón. Állt a parton, nézte a vizet, és ugyan messze volt, de az arcát mintha mégis tisztán láttuk volna. Kedvesnek tűnt. Hosszú barna hajú, kicsi, vékony lány, világos ruhában. Néztük, ameddig csak láttuk, és ha lehetett volna, arra kormányozzuk a hajót, amerre állt. Sose felejtem el. Azt a furcsa érzést se, ami miatt – bár nem kerestem – mindig szerettem volna megtalálni. Mikor is volt? ’92 körül, június végén… Te lehettél az. Kétségtelen.

Ahogy kimondtam, tudtam, hogy ott állt a mólón azon a nyári napon.