Rózsás park

Rózsás park
Van úgy, hogy egyszerre élsz meg fájdalmat és örömöt. Például egy szál rózsától.

A rózsát ilyenkor attól kell kapni, akit szeretsz, és akitől szívesen kapnál a rózsánál is többet, és adnál még szívesebben viszonzást. Ez a titkos kis reményszerűség az öröm. A fájdalom nagyon mélyről jön, szinte nem is érted, honnan kerül elő – pont egy olyan estén, amit szívesen beleírnál a nagy mesekönyvbe, ahova csak fontos és valószerűtlenül igaz történetek kerülhetnek. Természetesen a szerelemről.

Az ilyen estéhez olyan férfi kell, aki nagyon az eszére akar hallgatni. Mert talán leckéket kapott csalódásból. Meg mert talán túl makacs, minden érzékenysége és minden nyilvánvaló vonzódása ellenére. És aki – hiába – nem ad többet a rózsánál. Mondhatjuk, hogy, persze, a virág akkor rongyos kis külsőség, nem kell bedőlni és nagyon örülni…

A rózsát azért tépi a férfi a parkban, mert elmeséled, hogy amikor utoljára itt voltál, éjszaka jöttél, egyedül. Autós száguldozás utolsó állomása volt a tér, éppen akkor, amikor elhagytak. Tíz év, két gyerek, hirtelen magányos karácsony, igaz, ezeket a férfi már tudja rólad. És azt is elmeséled, annyira magadon kívül voltál a parkban, hogy csak üvölteni tudtál, meg verni a kormányt, hogy nem bírod. De, kibírtad.

Nem volt több autós száguldozás aztán. Jöttek új férfiak, meg ez a rózsás. Az egyetlen a sok közül, aki nem hagy magadra. Aki szeret veled összesimulva táncolni egy romkocsmában, hajnalig. Aki nem hazudik egyetlen pillanat kedvéért sem. Aki meg tud lepni. Akivel a beszélgetés sose ér véget, csak az idő integet rátok messziről. Aki nemcsak megérti, de kíváncsi a múlt és a jelen összes történetére. És aki sosem kísér fel.

A rózsa nem a sajnálat virága, csak a szomorkás mosolyt simogatja meg az arcodon. Mert még mindig szép vagy, és még mindig nő. És elég bölcs ahhoz, hogy a park felé ne menj túl gyakran, nehogy becsapjanak a rózsás esték.