Megnézzük, kisfiam!

Anyu, hadd vegyem le a sapkámat, nagyon melegem van! Naa, légyszi!! De nem fázok meg!!! Persze, de te nem is érzed, mennyire meleg van… Nem is izzadt a fejem!

Közepesen gyorsan ballagnak a Fő utcán, a tér felé. Az anya keze tele: kistáska, bevásárló táska, egy tornazsák. A tavasz látszik közeledni, ragyog a levegő, és a felhők mögött tiszta az ég. Meg kellene mosni az ablakokat otthon. Aztán holnap jön a villanyszerelő is, valami érintkezési hiba lehet a gyerekszobában. És jó lenne venni egy új szőnyeget, kínosan elkopott a régi. Már több mint három hete nem látta Lacit. Eltűnt ez is, mint a többi. Pedig ez rendes volt, tanárember, kedves, figyelmes, aztán most sehol sincs. De ő biztosan nem fogja hívni, ezen már túlvannak. Íratlan szabály, és egyébként sem kamaszok már, minek folyton üzengetni. Mindenkinek megvan a maga élete a maga keresztjével, a maga sorsával, a maga ritmusával, nem kell ezt megbolygatni. Jézusom, mintha a saját nagyanyját hallaná. Amúgy sem kell neki szerető, jól megvan egyedül. Csak a szakemberek jöjjenek időben.

Anyu, ha nekem lesz majd a születésnapom, mi is csinálunk bulit? Nem akarok mindenkit azért… De a Zalánt, a Gergőt, meg a Tomit igen. Meg Timit. Hát akivel együtt járok zongorára. Csak kettőt? És a többiek?! Én nem a nagymamát akarom… Zolikát se akarom!

A nő benéz a kávéházba, milyen sokan vannak. Aztán a kistáskás kezével megigazítja a haját, amíg látja magát a kirakatban. Majd jövő héten elmegy fodrászhoz, mert már kicsit lenőtt a festés. Lehet, hogy jó lett volna a rövidebb kabát is. A piros kapucnis, mondjuk, azokkal a nagy gombokkal. Az Borinak is tetszett mindig, pedig évszázados darab, már akkor is az volt, amikor még élt a barátnője. A piros kabátról mindig ő jut eszébe, pedig már több mint öt éve elment. Mellrákos volt, áttéttel. Vele kávézott először a belvárosban, arról beszéltek, Bori már betegen, hogy a nőiségről kellene műsort készíteni a rádióban, sorozatot, és azt mondta, fontos, hogy az ember annyit szeretkezzen a párjával, amennyit csak tud. Meg akarta fogadni. Amikor utoljára látta őt a kórházi ágyon, akkor is a piros kiskabát volt rajta. És Bori megjegyezte, milyen jól áll neki a piros. Csak akkor az ősz jött, nem a tavasz, még fázott is kicsit.

Anyu, és kaphatok majd egy új telefont? De akkor mikor? Ez szar, ilyen gombos már senkinek sincs, és játszani sem lehet vele… Nem is beszélek csúnyán. Ez nem igazság! Akkor kérjél pénzt az aputól! Vagy a nagymamától. Miért nem lehet?

Megállnak, amíg a nő kicseréli a csomagokat a kezében. Csak le ne szakadjon a szatyor füle. Ha hazaérnek, csinál valami gyors vacsorát. Krumplipüré egy kis csirkével, az jó lesz, mindenki szereti. Ő és a gyerekek. A kiskamaszok. Hogy megy az idő. Jó múltkor a kezébe akadt egy régi napló, a gimis évekből. Csupa leszámolós bejegyzés spleenes hangulatú dolgokról, majdnem szerelmekről és a nagybetűs önmegvalósításról, elvekről. Csak fogta a kézzel írt füzetet, és teljesen kizökkenve a portörlésből, a pakolásból, mozdulatlanná dermedve olvasta végig. A több mint húsz éves szöveg mögül egy volt élet köszönt rá és a felismerés, hogy akár tegnap is írhatta volna, majd rögtön egy másik, hogy egy dolgavégezetlen felnőtté váláson van túl. Szeretett volna integetni az akkori lánynak, hahó, itt vagyok, én vagyok. Az a lány sincs sehol, Laci sincs, Bori sincs. Vissza is tette a füzetet a fiók mélyére. Megjegyezte, hová, de azóta nem vette elő.

Képzeld, ma kaptam két piros pontot. Az egyiket a hangos olvasásra, a másikat meg környezet órán. Nem kell! Minden házi kész, megcsináltuk a napköziben. Anyu, ha odaérünk, megnézzük majd a templomban az Istent?