Málna szeptemberben

Mindig kék-zöld foltok tarkították a lábamat: folyton nekimegyek az asztalnak, az ágynak, a tárgyaknak általában, amik az utamba kerülnek. Ez nem változott sokat gyerekkorom óta, de azért a foltok száma megfogyatkozott. Klári felszisszent, amikor a kórházi ágy szélének ütköztem, amin feküdt. Meghökkentem. Sosem gondoltam rá, hogy egy élettelen dolog ugyanúgy beleremeg az ütközésekbe, mint én. És azt sem gondoltam, hogy fájni sem csak nekem tud, ha ütközöm.

Néztem a lábát, kerülnöm kellett a tekintetét. Észrevettem, hogy száraz a bőre, és felajánlottam: bekenem szívesen. Mosolygott. Nem simogattam még ilyen finoman senkit, azt akartam, hogy jó legyen neki. Ahogy a lábfejét a kezemben tartottam, ahogy a bütyköket próbáltam elsimítani, lazítva egy kicsit a merevségen, úgy éreztem, kapok valamit.

Megköszönte. Én mondtam, hogy ne tegye, ez természetes. Pedig nem volt az. Egy évvel azelőtt egy kávézóban tervezgettük, hogyan valósítjuk meg az álmainkat, és hogy feltétlenül minden alkalmat kihasználunk, hogy egy jót szeretkezzünk a párunkkal. Ő volt a lelkesebb, én kicsit szkeptikus egy megromlófélben lévő viszonyban.

Újra felszisszent. Ebben a stádiumban már sok morfiumot adnak, de ha ébren vagy, és mozdulsz kicsit, az fáj. Klárinak kiújult mellrákja volt áttétekkel a csontokban, nyirokmirigyben, aztán később mindenhol. Nekem addig a szülések fájtak, meg néha a derekam. A barátnőm tapasztalata egy másik fájdalom volt: egy majdnem túlélt rosszindulatú daganaté. „Fájok” – néha ezzel a szóval próbálom kifejezni a nyűgömet, csillapítani, amikor kínlódok valamitől. Klári fájt.

– Szeretnél még valamit? Vágysz valamire? – kérdeztem halkan és kicsit félve. Csak nehogy újra azt mondja, hogy lökjem ki az ablakon…

– Úgy ennék egy kis málnát. Megkívántam. – A válaszától gyorsan megkönnyebbültem. – Van otthon nekem gurulós málnám a mélyhűtőben, hozok belőle. Őszintén ígértem, kedvesen. Örült, nála talán csak én jobban: a piros, tökéletes kis gyümölcsszemeket szinte a szánkban érezve mosolyogtunk egymásra.

Szeptember volt. Eltelt néhány nap, és már nem volt kinek málnát vinni.

Lila foltjaim azóta is vannak, és a málnáról mindig Klári jut eszembe. Nemcsak szeptemberben.

(Az írás korábban a https://wmn.hu/vim oldalon is megjelent.)

Fotó: http://balkon.art