Húsz fok alatt

A mama régen mindig azt mondta a lánynak – együtt azzal, hogy „húzd ki magad, ne járj olyan görbén” –, ne fűtse magát belülről, mert abból sose származik semmi jó. Járni, élni egyenes háttal kell, és csak módjával a tűzzel. Az intések szavak maradtak, hiába zengett bennük a tapasztalat.

A férfi szerette a lányt, többször mondta neki. Meg hogy milyen forró a teste. Pedig ez a férfi – gyengéd tekintetű, finom kezű és mosolyú –, csak húsz fok alatt tudott szeretni, nem bírta a meleget. Télen mondjuk nem bánta, néha még kis kályhának is szólította a kedvesét, aki kérve és kéretlenül is ontotta magából az odaadást. Talán ebből lett a túlzó forróság.

Úgy teltek az együtt töltött éjszakák és nappalok, hogy a lány fejében külön fiókban gyűltek a celziuszok, a mutatók, és tavasztól őszig minden éjjel teljesen kitárták az ablakot a hálószobában. A hajnal első hűvös érintésének sose örült jobban lélek, mint az övé, és mosolyogtak a pórusok a bőrén, ahogy a férfira nézett.

Egyszer hosszú időre ment el tőle a férfi, és a lány eleinte nem tudta, hogy sosem tér majd vissza. Minden este várta persze, ahogy a naiv nők várják a szerelmüket, tele toldozott-foldozott reménnyel. Hiszen ha valaki elmegy, az vissza is jöhet akár. Az ablakot sem felejtette el nyitva hagyni, hogy ne legyen több húsz foknál a kis szobában. Hideg volt, de a fázós remegés mögött buzgón égtek az emlékek és a hamis vágyak.

Itt már jó idő van, nagyon jó! – mondta vacogva, csak úgy, magának, és még jobban kitárta az ablakot. És mama, nézd, kihúztam magam.

Kép: www.ezredveg.hu